11

Ezio légzése fokozatosan megnyugodott és egyenletessé vált, s a krízishelyzetben elfeledett fájdalmak kezdtek visszatérni az izmaiba. De túl sok teendő várt rá ahhoz, hogy megadja a testének a szükséges pihenést. Egyet tehetett érte: ennie kellett valamit. Közel huszonnégy órája nem vett magához sem ételt, sem italt.

Amennyire csak tudta, bekötözte véresre horzsolt kezét a zubbonyából előhúzott és kettétépett sállal, majd egyik tenyerével a szájába fröcskölt egykortynyit az arca mellett a sziklán lecsorgó vízből. Miután így részben csillapította a szomját, eltolta magát a kőfelülettől, amelyre addig támaszkodott, és végignézett magán. Csontja nem tört el, a bal oldalán, ahol megsebesítették, enyhén megrándult, de ezen kívül nem esett komoly baja.

Áttekintette a helyzetet. Úgy tűnt, senki sem vette üldözőbe, de nyilván láthatták a zuhanását a lejtőn és a rohanását az összeomló hídon — talán nem vették észre, hogy sikerrel járt, talán egyszerűen csak úgy vélték, hogy nem. De számolnia kellett azzal a lehetőséggel, hogy a keresésére, vagy legalább a holttestének a felkutatására indulnak. A templomosoknak feltétlenül meg kellett bizonyosodniuk arról, hogy örök ellenségük mentora valóban meghalt.

A mellette emelkedő hegyoldalra nézett. Jobb lesz felmászni, mint az ösvényen elindulni. Nem tudta, hová vezet, ahhoz pedig túl szűk volt, hogy egy esetleges harcban szabadon mozoghasson rajta. A hegy megmászhatónak tűnt. De legalábbis elérhet egy hófolthoz, amelyből rendesen olthatja a szomját. Megrázta magát, morgott egyet, és munkához látott.

Még jó, hogy sötét ruházatot viselt, így nem esett nehezére beleolvadni a szikla alkotta háttérbe. Eleinte könnyen talált fogást a kezének és a lábának, bár időnként keményen meg kellett nyúlnia, és ilyenkor az izmai tiltakozva sikoltoztak, egyszer pedig egy kőszilánk kapaszkodás közben a kezében maradt, amitől majdnem visszazuhant az addig megtett százlábnyi magasságból a kiindulási pontjára. A legrosszabb — és egyben a legjobb — az egészben a vékony, de állandó vízfolyás volt, amely fentről érkezett. Rossz volt, mert a nedves sziklák csúsztak, de jó is, mert a vízesés azt jelezte, hogy odafent legalább egy patakot talál.

Félórás mászás után feljutott a csúcsra, és ekkor kiderült, hogy nem is hegy, hanem csak szikla, mivel a terep, ahova végre felhúzódzkodott, lapos volt, és durva, zsombékos fű fedte. Mint egy majdnem terméketlen alpesi legelő, kétoldalt újabb fekete és szürke kőfalak által övezve, de amennyire Ezio meg tudta ítélni, valamelyest mégis nyitott volt nyugat felé. Egy hegyi szoros, attól eltekintve, hogy mögötte nem vezetett sehova. Bár talán egykor, régen még igen. Talán hajdanán egy földrengés hozta létre a sziklát, amelyre felmászott, és a szakadékot, ahová bezuhant a híd.

Ezio a kis völgy egyik oldalára sietett, hogy felderítse a terepet. Ahol szoros és víz van, ott lehetnek emberek is. Még fél órát várt szinte mozdulatlanul, mielőtt továbbhaladt, közben megrázogatta az izmait, hogy átmelegedjenek, mivel a hosszú tétlenség után kezdtek elgémberedni. Átnedvesedett, már fázott is. Nem engedhette meg magának, hogy sokáig időzzön itt. Az egy dolog, hogy sikerült kimenekülnie a templomosok markából, de hiába minden, ha most a természet áldozatává válik.

A víz csorgását követve közelebb ment a folyóhoz. A partjához érve lehajolt, és annyit ivott, amennyit csak mert, nehogy felpuffadjon. Továbbhaladt. A víz partján cserjék kezdtek megjelenni, és hamarosan egy tavacska szélén satnya csalithoz ért. Ott megállt. Csodával lenne határos, ha ebben a magasságban, ennyire távol a Maszjaf vára alatt meghúzódó falutól élne bármilyen állat, amelyet elejthet és elfogyaszthat, de ahol tó van, ott van rá némi esély, hogy hal is akad benne.

Letérdelt, és belebámult a sötét víz mélyébe. Akár egy halászó kócsag, fegyelmezetten, türelmesen, csendben várakozott. Míg végül aztán egy parányi fodrozódás, amely azonnal el is tűnt, mihelyst megzavarta a víz felszínét, jelezte a számára, hogy valóban van odalent valamilyen élőlény. Tovább figyelt. Apró legyek köröztek lent, a tó felett. Néhány közülük bosszantó módon odarepült hozzá, vonzotta őket a testmelege. Nem merte elhessegetni őket, inkább elviselte csiklandozásukat és parányi, ám kegyetlen csípéseiket.

És akkor megpillantotta — egy nagy, puhány, hullaszínű test mozgott lanyhán, a felszín alatt arasznyira. Minden reményét meghaladta; úgy nézett ki, hogy ponty, vagy valami nagyon hasonló. Miközben nézte, egy másik, jóval sötétebb hal is csatlakozott hozzá, majd egy harmadik, rézsárga pikkelyekkel.

Ezio kivárta, hogy megtegyék, amire számított — előbb-utóbb ki fogják dugni a fejüket, és nyelnek egy kis levegőt. Akkor jön el az ő ideje. Teljes erejével koncentrált, testét megfeszítette, kezét megacélozta.

A sötét hal volt az, amelyik megmozdult, buborékok törtek fel, amikor láthatóvá vált kövér szája.

Ezio odaugrott.

Amikor boldogan hátralépett, a nagy hal vadul fickándozott a markában, de nem volt képes kicsúszni belőle. Ezio letette a földre, és egyetlen kőcsapással elintézte.

Kizárt, hogy meg tudja főzni. Kénytelen lesz nyersen megenni. De ekkor újra szemügyre vette a követ, amellyel megölte a halat, és eszébe jutott a szilánk, ami a kezében maradt mászás közben. Kovakő! Kis szerencsével tüzet rakhat, amellyel a ruháit is megszáríthatja, nem csak az ételét főzheti meg. A nyers hal gondolata nem zavarta — egyébként is olvasta, hogy valamelyik elképzelhetetlen országban a távoli keleten kifejezetten ínyencfalatnak számít. De a nedves ruha már egészen más dolog. Ami pedig magát a tüzet illeti, vállalta a kockázatot. Amennyire meg tudta becsülni, valószínűleg ezer éve ő volt az első emberi lény, aki ebbe a völgybe merészkedett, és a magasra tornyosuló oldalai többmérföldnyire elrejtették szem elől.

A csalitból összehordott néhány gallyat, és pár pillanatig tartó kísérletezés után sikerült egy parányi vörös parázslást izzítania egy maroknyi fűben. Óvatosan behelyezte az ágacskákból készített sátoralakba, és meg is égette magát, mert azok azonnal lángra kaptak. A tűz jól égett, kevés füstöt gerjesztett, és az is vékony és világos volt, a szellő azonnal szétfújta.

Amióta megpillantotta Maszjafot, Ezio most mosolygott először.

Hogy időt nyerjen, bármennyire is fázott, levetette minden ruháját, hogy megszárítsa őket a tűz mellett a bozótból kezdetlegesen összetákolt kereten, miközben a hal egy egyszerű nyárson sült és sistergett. Alig egy órával később, miután már szétrúgta a tűz maradékát és szétszórta a nyomait is, kellemes melegséget érzett a gyomrában, és nemsokára magára vehette a — ha nem is éppen frissen mosott érzetet keltő, de meleg, és a kényelmes viseléshez elég jól megszáradt — ruháit. Majd rajta megszáradnak teljesen. Ami pedig a kimerültséget illette, azzal majd később foglalkozik. Ellenállt a kísértésnek, hogy leheverjen aludni a tűz és a tó mellett. Ez a küzdelem ugyanolyan keménynek bizonyult, mint bármely más harc, amelyet útközben kellett megvívnia, de jutalmul új erőre kapott.

Úgy érezte, most már képes visszatérni a várba. Meg kellett szereznie a felszerelését, hogy aztán megfejtse a kastély titkait, különben semmit sem ér a küldetése.

Ahogy visszament, és már majdnem ahhoz a sziklához ért, amelyet megmászott, észrevett egy másik utat a völgy déli oldalán, felfelé, ugyanazon szirt mentén. Ki vájhatta ezeket az ösvényeket? Emberek, a történelem hajnalán? Ezio nem ért rá elgondolkodni ezen, de hálás volt a létezéséért. Meredeken emelkedett kelet felé, vissza Maszjaf irányába. Ezio mászni kezdett.

Miután vagy ötszáz lábnyit haladt felfelé, az ösvény egy keskeny kilátóban végződött, ahol néhány alapkő tanúskodott egy őrtorony hajdani létezéséről, ahonnan az őrök megfigyelhették a környéket, és előre figyelmeztethették a várbelieket seregek vagy karavánok közeledtére. Keletre, lefelé nézve látta elterülni Maszjaf hatalmas épületegyüttesét, magasba szökő falaival és kupolás tornyaival. Ezio keményen koncentrált, és sasszemével elkezdte kiválasztani azokat a részleteket, amelyek segítségére lehetnek a visszafelé vezető úton.

Messze lent jól kivehetően látszott egy kötélhíd, ugyanazon szakadék felett, amelyen nemrég még a menekülése közben leszakadt kőhíd ívelt át. Mellette egy őrfülke állt. Amennyire látta, az ő oldaláról nem vezetett más út a várba, de a híd túloldalán viszonylag tisztának tűnt az ösvény a várig.

A hídig lejutni viszont már egészen más ügy volt. Szinte teljesen függőleges fekete kőtömeg — még a legbiztosabb lábú kőszáli kecskét is elijesztette volna. Ráadásul tökéletesen rá lehetett látni a hídnak a vár felőli oldalán álló őrhelyről.

Ezio felnézett a napra. Épp elhagyta a zenitet. Úgy számolta, mintegy négy-öt órába telhet elérni a várig. Be kell jutnia még sötétedés előtt.

Levergődött a kilátóból, és elindult lefelé, lassan, óvatosan, nehogy elmozdítsa az egymáshoz lazán illeszkedő köveket, és azok alázuhanva a hegyoldalon felriasszák a hidat őrző templomosokat. Ez kényes feladatot jelentett, de a nap mögötte fog lenyugodni, és így elvakítja azokat, akik az ő irányába tekintenek. Ezio hálás volt ezért a védelemért. Le fog érni, mielőtt a nap lebukna a sziklafal mögött.

Végre eljutott egy biztonságos és rejtett, lapos kiszögellésre, mintegy ötven lépésre a híd nyugati oldalától. Lehűlt a levegő, es kezdett feltámadni a szél. A feketére kátrányozott kötélhíd, amelyen keskeny falécekre lépve lehetett átmenni, himbálózott és csattogott. Ezio látott két őrt kilépni a fülkéből és egy kis darabon fel-alá sétálni a túloldalon, de magára a hídra nem merészkedtek rá. Számszeríjjal es karddal voltak felfegyverkezve.

A tompa, fakuló fényben nehéz volt megítélni a távolságokat. De az alkonyat Ezio kezére játszott, könnyen beolvadt a környezetébe. Árnyékként, összegörnyedve haladt egyre közelebb a hídhoz, de mihelyst rálép, már nem lesz fedezékben, és még csak fegyver sincs nála.

Amikor már csak tízlábnyira lehetett, még egyszer megtorpant, és figyelte az őröket. Elégedetten állapította meg, hogy fáznak és unatkoznak — nem lesznek résen. Semmi sem változott, kivéve, hogy valaki lámpát gyújtott az őrfülkében; ebből tudta, hogy kettőnél többen vannak.

Szüksége volt valamilyen fegyverre. Amíg lefelé mászott és közelített, túlságosan lefoglalta, hogy ne árulja el magát, így nem volt érkezése keresgélni, de nem felejtette el, hogy a hegy kovakőből áll, és számos letört szilánk hevert a lábánál. Feketén csillogtak az elhaló fényben. Kiválasztott egy pengeszerű, mintegy tizenkét hüvelyk hosszú és két hüvelyk széles darabot. Felemelte, de kapkodott, amitől a többi kő megzördült. Megdermedt.

De nem történt semmi. A híd jó harminc lépés hosszú lehetett. Könnyen eljuthat félútig, mire észreveszik az őrök. De azonnal indulnia kell. Felkészült, kihúzta magát, és előrelendült.

Ám a hídon egyáltalán nem volt könnyű dolga. Veszedelmesen ingott és recsegett az immár vadul fújó szélben, és Eziónak meg kellett kapaszkodnia a kötélzetben, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Ezzel pedig időt vesztett, és addigra az őrök észrevették. Először csak kiáltoztak felé, amivel nyert pár másodpercet, de miután látták, hogy tovább halad előre, elővették számszeríjukat, ráhelyezték a nyilakat, és lőni kezdtek. Közben pedig három újabb őr rohant elő az őrfülkéből, már felajzott íjjal.

A rossz fényviszonyok kihatottak a célzásra, de a nyilak elég közel jártak ahhoz, hogy Eziónak el kelljen hajolnia és ugrálnia előlük. A híd közepe felé érve az egyik ócska deszka kettétört alatta, és beleakadt a lába, de sikerült kihúznia, még mielőtt belesüllyedt a nyílásba, mert akkor biztosan vége lett volna. Még így is csak szerencsével sikerült elkerülnie az egyik nyilat, amely súrolta a nyakát, és átszakította a csuklyáját. Erezte a forróságot a bőrén.

Abbahagyták a nyilazást, és most valami mást csináltak. Ezio megerőltette a szemét, hogy lássa.

Csörlők!

A csörlőkön bőven volt kötél, és az őrök készültek kiengedni az egészet, mihelyst sikerül felpattintaniuk róluk a zárakat. Majd felhúzzák a hidat újra, miután lelökték Eziót a tátongó űrbe.

Merda, futott át Ezio agyán, miközben botladozva rohant előre. Kétszer egymás után, ugyanazon a napon! Amikor már csak öt lépés volt hátra, előrevetette magát a levegőben, miközben a híd kezdett kihullani alóla. Az egyik őrön landolt, egy másikat leütött, a kovakő pengét az első nyakába vájta, és megpróbálta azonnal ki is rántani, de a penge kettétört, mert minden bizonnyal csontot talált. Majd talpra állt, megperdült, durván maga felé rántotta a második őrt, aki meg nem tért magához, gyorsan előrántotta annak a kardját, visszahúzta, és át is döfte vele.

A többi három eldobta az íját, kardot rántott, és igyekezett hátraszorítani Eziót a szakadék felé. Ezio villámgyorsan gondolkodott. Nem látott több embert a környéken, és senki sem szaladt riasztani az erősítést. Ezt a hármat kell elintéznie, aztán pedig be kell jutnia a várba, mielőtt kiderülnek a történtek. De az ellenfelei erős felépítésűek voltak, eddig tétlenkedtek, frissek és kipihentek.

Ezio megbecsülte a kezében tartott kard súlyát. Végignézett ellenfelei arcán. Mit látott a szemükben? Félelmet? Biztos, hogy félelmet?

— Orgyilkos kutya! — üvöltötte az egyikük, de a hangja szinte reszketett. — Biztos az ördöggel cimborálsz!

— Ha az ördög itt van, csak veletek lehet — mordult vissza megvetően Ezio. Előrevetette magát, tudván, hogy kihasználhatja a félelmüket, mert láthatólag attól tartottak, hogy valami emberfeletti erő van a birtokában. Se solo!

Ekkor rárontottak, és olyan hangosan átkozódtak, hogy Eziónak sietve kellett levágnia őket, mert addig nem hallgattak el. Vadul és pánikszerűen vagdalkoztak, így hát gyorsan végzett is velük.

Berángatta a holttesteket az őrfülkébe, de arra nem volt ideje, hogy újra felhúzza a kötélhidat, ráadásul ezt a munkát egyetlen ember el sem tudta végezni. Átvillant az agyán, hogy felölthetné az egyik őr ruháját, de azzal is csak a drága időt vesztegette volna, és az erősödő sötétedés az ő oldalán állt.

Ezio elindult felfelé a várhoz vezető ösvényen, hálát adva a körülötte gyülekező árnyaknak. Senkitől sem zavartatva, a holttérben ért el a várfal lábához. A nap már majdnem lement, csak vöröslő izzása látszott ki a távoli sziklák és hegyek mögül. Hideg volt, a szél kitartóan fújt. Az ódon vár kövei mállottak, elegendő támasztékot nyújtva egy tapasztalt falmászónak. Ezio felidézte elméjében az erőd tervrajzát, amelyet még Rómában tanulmányozott, összeszedte utolsó erőtartalékait, és mászni kezdett. Száz lábra becsülte a magasságot, utána már a külső szentélyben lesz. Azt követően pedig tudta, hol vannak a belső erődítményekhez, a bástyákhoz és a vártoronyhoz vezető kapuk.

A mászás nehezebbnek bizonyult, mint gondolta. Karja és lába sajgott a fájdalomtól, és azt kívánta, bárcsak lenne a keze ügyében valami eszköz, amellyel meghosszabbíthatná a karját, magabiztosan megragadhatná a kapaszkodókat, megerősítené a fogását. De az akaraterő vitte tovább, feljebb, és amikor a napfény utolsó parazsa is elhalt a fekete hegyorom mögött, és átadta a helyét az első halovány csillagoknak, Ezio leugrott a pár lábbal a külső fal oromzata alatt húzódó átjáróra. Mindkét oldalon mintegy ötven lépésre őrtornyokat látott, de az őrök mind kifelé és lefelé néztek — izgatott, tompa morajlást hallott a híd melletti őrfülke irányából.

Felemelte a tekintetét a vártoronyra. Minden bizonnyal az alatta húzódó biztonságos pinceraktárban tárolják a felszerelését, értékes nyeregtáskáit és fegyvereit.

Az átjáróról a földre huppant, és igyekezett az árnyékban maradni. Balra indult, tudta, hogy arra találja a vártorony felé vezető kaput.